1943-2009

Azt hittem, hogy Cseh Tamás sose fog meghalni. Végiggondoltam egyszer-párszor, hogy kik adtak nekem nagyon sokat, vagy segítettek, vagy mi. Kosztolányi, József Attila, meg a Cseh-Bereményi dalok. Vannak még mások is, ez itt a dobogó. (ha van egyáltalán létjogosultsága az ilyen dobogóknak) Szüleim sokat hallgatták, és amikor kisebb voltam, nagyon nem szerettem, határozottan idegesített. Harmadikos gimis voltam, lapozgattam a bakelitlemezeinket, felraktam egy Csehtamást (egy szó!), talán a Fehér babákat, és kibékültem vele. Olyannyira, hogy állandóan azt hallgattam. Megállapítottam azt is egy idő után, hogy aki Csehtamást szereti, rossz ember nem lehet. Belátom, e kijelentés fekete-fehér, és elfogult. Ehhez kapcsolódik, hogy Dorcival összebarátkoztunk. Nem szimpatizáltunk egymással kezdetben. De épp egymás mellett ültünk egyszer bevezetés az irodalomtudomány órán, és Árpi bácsi egy Csehtamás dalt hozott, mint példát a már nem tudom, mire. (Csönded vagyok) Dorcinak felvirult az arca, meg nekem is, és összenéztünk: te szereted Csehtamást?! Akkor kezdtünk el beszélgetni. (Azt itt meg se próbálnám összeszedni, hogy Dorci mennyit adott nekem. Ezt nem akarom egy hüpp-el tompítani. Hüpp.)
Még mit is? Valami vigaszfélét. A magányt nem oldja üres szobánkban, de elviselhetőbbé teszi. Régóta nézlek, nem vagy idevaló-de jó, de jó, de jó, de jó. stb Meg, hogy a mindennapiság se feltétlenül szürke. Hogy a szomorúság lehet felemelő is. Meg hogy lehajthatjuk emelt fővel is a fejünket, vagy mi. De inkább ne hajtsuk le, most nehogy előredőljünk. Meg az irónia, meg a keserédes kacagás. Meg hogy a patyolating nem nevetséges. Meg hogy olykor elkopnak, nézzél magadba. előresohasehátra.
A hamuban sült pogácsa mellett vannak a dalok a tarisznyámban. Meg aztán nem is halt meg. Ha lesznek gyerekeim, majd én is fogom hallgatni, és szeretném, hogy ők is maguktól jöjjenek rá arra, hogy ez milyen értékes.