2009. augusztus 15., szombat

Könyvajánló (részlettel egészet) Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta

(hét hangya)

Kertünkbe ekkor már bemásztak a zöldfülű levelek, és a fákra felmásztak a rügyek és a pilleszárnyú virágok. Fancsikó egy százszorszép sárgáján egyensúlyozott. Pinta a fűben hasalt, innen fürkészte a lányok combjait.
Fancsikóban meghosszabbodott a virág (ekkor természetesen megszűnt százszorszépnek lenni), és Fancsikó ezeket mondta.
- Bennem hét hangya mászik.
- Az első hangya színe a szél, cirrenése elmosott edények csörrenése, potroha a tavasz, szöszmötölése a pókok reggelije, a csápja a törvény és a lábai gyorsak.
- A második hangya Isten tükre, melyről szétpereg a fény, mint a májusi eső az arcon.
- A harmadik hangya: moss fogat, zubogtasd erős sugárban a vizet, és fonj koszorút a sárga virágokból.
- A negyedik hangya nincs (nem van), én találtam ki.
- Az ötödik hangya minden pillanatban megöli a hatodikat...
- ... a hatodik hangya szemébe - minden pillatanban- a halál vág mocskos hasítékot. (A gyönyörű szem megrepedt látása.) Az idő egészére kiterjedő iszonyú megbocsájtás: ez a hatodik hangya.
- A hetedik hangya nárciszok arany kényelmében nőtt, méhek zümmögésén hízott, nyelve édes, mint a méz, potroha karcsú kardvirág, lábai kisdedek sikkanásai. A hetedik hangya egy gombostűt ölel körbe-körbe.
Fancsikó legördült (sziklák robajával) Pinta mellé. A százszorszép lett.

2009. augusztus 10., hétfő

1943-2009

Azt hittem, hogy Cseh Tamás sose fog meghalni. Végiggondoltam egyszer-párszor, hogy kik adtak nekem nagyon sokat, vagy segítettek, vagy mi. Kosztolányi, József Attila, meg a Cseh-Bereményi dalok. Vannak még mások is, ez itt a dobogó. (ha van egyáltalán létjogosultsága az ilyen dobogóknak) Szüleim sokat hallgatták, és amikor kisebb voltam, nagyon nem szerettem, határozottan idegesített. Harmadikos gimis voltam, lapozgattam a bakelitlemezeinket, felraktam egy Csehtamást (egy szó!), talán a Fehér babákat, és kibékültem vele. Olyannyira, hogy állandóan azt hallgattam. Megállapítottam azt is egy idő után, hogy aki Csehtamást szereti, rossz ember nem lehet. Belátom, e kijelentés fekete-fehér, és elfogult. Ehhez kapcsolódik, hogy Dorcival összebarátkoztunk. Nem szimpatizáltunk egymással kezdetben. De épp egymás mellett ültünk egyszer bevezetés az irodalomtudomány órán, és Árpi bácsi egy Csehtamás dalt hozott, mint példát a már nem tudom, mire. (Csönded vagyok) Dorcinak felvirult az arca, meg nekem is, és összenéztünk: te szereted Csehtamást?! Akkor kezdtünk el beszélgetni. (Azt itt meg se próbálnám összeszedni, hogy Dorci mennyit adott nekem. Ezt nem akarom egy hüpp-el tompítani. Hüpp.)
Még mit is? Valami vigaszfélét. A magányt nem oldja üres szobánkban, de elviselhetőbbé teszi. Régóta nézlek, nem vagy idevaló-de jó, de jó, de jó, de jó. stb
Meg, hogy a mindennapiság se feltétlenül szürke. Hogy a szomorúság lehet felemelő is. Meg hogy lehajthatjuk emelt fővel is a fejünket, vagy mi. De inkább ne hajtsuk le, most nehogy előredőljünk. Meg az irónia, meg a keserédes kacagás. Meg hogy a patyolating nem nevetséges. Meg hogy olykor elkopnak, nézzél magadba. előresohasehátra.
A hamuban sült pogácsa mellett vannak a dalok a tarisznyámban. Meg aztán nem is halt meg. Ha lesznek gyerekeim, majd én is fogom hallgatni, és szeretném, hogy ők is maguktól jöjjenek rá arra, hogy ez milyen értékes.